(A kezdetektől Trianonig)
Szerző: Vitéz tapolylucskai és kükemezei Bánó Attila historicus székkapitány
A magyarok legkorábbi történetéről nehéz olyan adatokkal szolgálni, amelyek ne váltanának ki tudományos vitákat. A nyelvtudomány, a régészet és az örökléstan eddigi eredményei ugyanis e tekintetben vagy nem, vagy csak részben erősítik egymást. Ennek ellenére egyre több jel mutat arra, hogy a magyarok legkorábbi ismert ősei kapcsolatban voltak az európai hunokkal, akik viszont genetikailag közel álltak a Kínától északra fekvő tájakon élt ázsiai hunokhoz.
Az ősi magyar mondákban (Csodaszarvas mondája, Csaba-monda, Turul-monda, Fehér ló mondája) megőrzött, a honfoglalás előtti időkre utaló információk a hun-kori mondák számos elemével mutatnak párhuzamot. Bár a nép ajkán fennmaradt hun-magyar rokonság eszméjét sok kutató nem tartotta bizonyíthatónak, ám egyre nyilvánvalóbb, hogy a honfoglaló magyarok szokásai, hagyományai a hun, valamint az iránival és szkítával keveredő türk örökségben gyökereznek.
A magyarok nyelve az eurázsiai makrocsaládba tartozik, ennél fogva − a finnugor nyelvi vonatkozásokat sem tagadva – nyugodtan beszélhetünk hun−magyar nyelvrokonságról, különös tekintettel az egykori műveltségben, életmódban, hadviselésben fellelhető hasonlóságokra. László Gyula régészprofesszor szerint a magyar nyelv közel állt az avarokéhoz, akik a honfoglalás idején jelentős számban éltek a Kárpát-medencében.
A magyarság mítikus őstörténeti terével (azon belül a magyar őshazákkal) kapcsolatban elmondható, hogy az a Kaszpi- és a Fekete-tenger északi vidékeitől a Kaukázusig terjedő térség volt. A magyarokhoz köthető legkorábbi régészeti leletek erős párhuzamot mutatnak a korabeli ázsiai hun sírok egyes leleteivel. A magyarok ismerték az ekés földművelést és a szőlőtermesztést. Társadalmukra jellemző volt a törzsi szerveződés és a kettős fejedelemség. Kr. u. 700, 750 körül húzódtak a Don és a Dnyeper közé, a Levédiának nevezett őshazába. Onnan körülbelül egy évszázad múlva vonultak nyugatabbra (Etelköz), ahol már csak néhány évtizedet töltöttek a 895 körül lezajlott – László Gyula szerint második − honfoglalásig, amelynek során birtokukba vették a részben avarok (egyes feltételezések szerint kora-magyarok), részben szlávok lakta Kárpát-medencét.
A magyarok Kárpát-medencei honfoglalása előtt Szvatopluk morva fejedelem (eredeti nevén Zuentibald, 840-894) a Mojmirida dinasztia legkiemelkedőbb tagja sikeresen harcolt a keleti frankokkal szemben, és két hadjáratban (883-884) is pusztította Pannóniát. Rövid időre a morva fejedelemséghez csatolta a Visztula-vidék déli területeit (885 körül), és a csehek országát (890), ami az újkori szláv történészi gondolkodásban alapot teremtett a cseh-morva-szlovák egységet megtestesítő „Nagymorva Birodalom” képzetének megteremtéséhez.
Szvatopluk a magyarokkal hol szövetséges, hol pedig ellenséges viszonyban állt. Előbb Karintiai Arnulf (850-899) keleti frank király (később császár) kötött szövetséget a magyarokkal, aminek következtében a magyarok 892-ben megtámadták a morva fejedelmet. Két évvel később viszont már Szvatopluk kötött velük szövetséget a keleti frankok ellen. Miközben a magyarok a Dunántúlt birtokukba vették, Szvatopluk meghalt (894). Halála előtt felosztotta országát két fia, II. Mojmír és II. Szvatopluk között, de azok 898-ban testvérháborúba keveredtek, ami megkönnyítette a magyarok hatalmának megszilárdítását az új hazában.
Akad olyan történészi vélekedés, amely szerint Etelköz elhagyására, a honfoglalásra egy másik harcias nép, a besenyők támadása késztette az előlük menekülő magyarokat. Valószínű, hogy a besenyő támadás akkor érte az etelközi szállásterületet, amikor a magyar hadak (Bizánccal szövetségben) a dunai bolgárok ellen hadakoztak, de a menekülő magyarok teóriája nem állja meg a helyét. A honfoglalás egy ereje teljében lévő, katonailag felkészült nép tudatos cselekedete volt. Erre utal a rövid idő alatt, szinte zökkenőmentesen lezajlott honfoglalás és letelepedés, majd az azt követő „kalandozások”, vagyis a nyugatra (később délre is) irányuló hadjáratok, amelyek félelemmel töltötték el Európa népeit.
A magyarok Kárpát-medencében való megmaradása nem volt magától értetődő. Árpád honfoglaló fejedelem (845−907) halálának évében nagy veszélyt jelentett a Keleti Frank Birodalom nagyszabású támadása. A magyarok számára ezúttal nem kevesebb forgott kockán, mint a frissen megszerzett haza megtartása. A sorsdöntő, 907-es pozsonyi csatában a magyar sereg elsöprő győzelmet aratott a birodalom főként bajorokból álló serege fölött, s ezzel megszilárdította a magyarság helyét az új hazában.
A nyugati hadjáratok kalandozó jellegét újabban egyre több kutató megkérdőjelezi, és a „kalandozások” kifejezést nem tartja helytállónak. A magyarok ugyanis gondosan előkészítették és megtervezték hadjárataikat, rendszerint valamely nyugati uralkodó felkérésére. (Az első, ilyen jellegű hadjáratot még a honfoglalást megelőzően, 862-ben, a Fekete-tengertől északra elterülő Etelközből indították, és bizonyos, hogy már akkoriban alapos ismereteket szereztek a Kárpát-medencében uralkodó állapotokról.) A kalandozásoknak 955-ben, a Lech folyóhoz közeli Augsburgnál lezajlott csata vetett véget. Ekkor az egyesített német seregek hatalmas győzelmet arattak a magyarok felett. Vezéreiket, Lélt (Lehelt), Bulcsút és Súrt elfogták, majd Regensburgban felakasztották.
A magyarok rettegett nyilainak emléke azonban sokáig kísértett. A római egyház által jóváhagyott Mindenszentek litániája szövegében szerepelt az ismert könyörgés: „A magyarok nyilaitól ments meg uram minket”. Ez a mondat leghosszabb ideig a német nyelvű litániában maradt meg: egészen 1965-ig. Csak ekkor, a II. vatikáni zsinat új liturgikus reformjának hatására törölték a németek ezt a szövegrészt, amit pedig addig, több mint ezer esztendőn keresztül érintetlenül hagytak.
Árpád dédunokája, Géza nagyfejedelem (945−997), majd fia, István király (975 körül−1038) felvette a kereszténységet és hittérítő papokat hívtak az országba. Az 1000 karácsonya körül megkoronázott István királynak – a keresztény magyar királyság alapítójának − nagy harcokat kellett vívnia az ősvallásukhoz ragaszkodó lázadó törzsfőkkel, de végül győztesen került ki a küzdelmekből. Nevéhez fűződik a vármegye rendszer megszervezése, és főként neki köszönhető, hogy Magyarország része lett a keresztény Európának.
A 889-től (Árpád uralkodásának kezdetétől) fejedelmeket, majd királyokat adó Árpád-ház, amely Attila hun uralkodótól származtatta magát, három évszázadon keresztül irányította a Magyar Királyságot. Ennek az időszaknak számos jelentős eseménye közül kiemelve, külön kell szólni a II. András király által 1222-ben kibocsátott Aranybulláról, a „magyarok Magna Chartájáról”, a nemesség jogait először rögzítő, aranypecséttel ellátott okmányról. És szólni kell az országot 1241−1242-ben pusztító mongol (tatár) támadásról, amelynek megismétlődését IV. Béla király várépítésekkel és szövetségkötésekkel igyekezett elhárítani.
Az Árpád-ház utolsó fiági leszármazottja (III. András) halála után, 1301-től vegyesházi uralkodók kerültek hatalomra. 1308-tól az Anjou, 1387-től a Luxemburgi, 1437-től a Habsburg, 1440-től a Jagelló, 1452-től ismét a Habsburg, 1458-tól a Hunyadi, 1490-től pedig újra a Jagelló dinasztia uralkodott. 1526 (Mohács) után a török hódítás, illetve a Szapolyai-ház és a Habsburg-ház vetélkedése megosztotta az országot. 1740-től 1918-ig a Habsburg-Lotharingiai dinasztia tagjai váltották egymást a magyar trónon.
A magyar hadtörténelem kiemelkedő eseményei közül érdemes megemlíteni I. (Nagy) Lajos király (1326−1382) itáliai hadjáratait, de mindenek előtt Hunyadi János (1407−1456) 1456-os nándorfehérvári győzelmét a törökök felett. III. Calixtus pápa a nándorfehérvári csata előtt, a törökellenes felkészülés jegyében elrendelte a kötelező harangozást (ebből lett a déli harangszó). A pápa a diadal emlékére elrendelte, hogy a keresztények minden évben, augusztus 6-án tartsák Urunk színeváltozása ünnepét (ezen a napon értesült a győzelemről). Hunyadi János fia, I. Mátyás (1443−1490) híres könyvtárat és állandó zsoldos hadsereget hozott létre. Budai udvarában tudósokat, művészeket fogadott és foglalkoztatott. Hatalmát néhány évig Bécs városára is kiterjesztette − a magyar történelem egyik legsikeresebb királya volt.
Nevezetes, ám tragikus esemény volt a törökökkel szembeni 1526-os mohácsi csatavesztés, valamint Szigetvár török ostroma 1566-ban, amely a hős várkapitány, gróf Zrínyi Miklós és vitézei halált megvető kirohanásával, és a törökök győzelmével végződött. Pár nappal az ostrom vége előtt itt hunyt el a törökök hatalmas szultánja, Szulejmán.
Buda 1686-os elfoglalását követően I. Lipót császár és király (1640−1705) a Szent Liga seregeinek segítségével fokozatosan visszaszorította a törököket, és nagy lépést tett a magyarországi törökellenes háború győztes befejezése felé. Abszolutista, protestánsellenes politikája, a magyarokkal szembeni alkotmányellenes intézkedései, a magas adóterhek, zsoldosainak kegyetlenkedései azonban hozzájárultak a bujdosók (kurucok) mozgalmának erősödéséhez. Ezzel magyarázható, hogy gróf Thököly Imre 1679-től 1682-ig, majd 1703−1711 között II. Rákóczi Ferenc is a magyarok szabadságküzdelmének élére állt.
A Habsburg uralkodók a Magyar Királyság alkotmányos jogait gyakran semmibe vették, az ország erőforrásait a birodalmi érdekeknek megfelelően kezelték, a magyar nyelv és kultúra érvényesülését gátolták. Ezt igyekezett ellensúlyozni a 19. század első felében kibontakozó reformkor, amely fontos intézmények, kultúrát és művelődést segítő kezdeményezések létrejöttét eredményezte.
1848-ban, részint az európai szabadságmozgalmak hatására kitört a pesti forradalom, azt követően pedig elkezdődött az a szabadságharc, amelynek emblematikus vezetője Kossuth Lajos, a későbbi kormányzó lett. A Habsburg uralkodó, a fiatal Ferenc József orosz segítséggel leverte a szabadságharcot, majd bevezette a katonai kormányzást, de 1867-ben végül arra kényszerült, hogy kiegyezzen a Deák Ferenc államférfire hallgató, passzív ellenállást tanúsító magyarokkal. E kiegyezés nyomán jött létre az Osztrák−Magyar Monarchia.
Ferenc József 1914-ben, a szarajevói merényletre válaszul – gróf Tisza István magyar miniszterelnök ellenkezését figyelmen kívül hagyva −, a Szerbia elleni hadüzenet mellett döntött, s ezzel kitört az első világháború. Az uralkodó 1916-ban elhunyt. Utóda, IV. Károly 1918-ig uralkodott. Ő volt az utolsó magyar király.
1920-ban, az Európában példátlanul igazságtalan trianoni békediktátum a magyar történelem talán legtragikusabb epizódja volt. A világháborúban győztes nagyhatalmak Magyarország területének több, mint kétharmadát leválasztották és a szomszédos országokhoz csatolták. (!) A szűkebb értelemben vett Nagy-Magyarország csaknem 283 ezer, Horvát−Szlavónországgal együtt 325 és fél ezer négyzetkilométer kiterjedésű volt. Ebből egyedül Romániának csaknem 103 ezer négyzetkilométernyi területet ajándékoztak a győztesek. Az elszakított Erdély, Máramaros, Partium és a Kelet-Bánság − így együtt − területében meghaladta a megcsonkított Magyarország területét. Csehszlovákia megkapta Felvidéket, Kárpátalját és Csallóközt, összesen több, mint 61 ezer négyzetkilométert, míg Jugoszláviának a Drávaközzel, a Muravidékkel stb. 21 ezer négyzetkilométer jutott, nem számítva Horvátországot és Szlovéniát. Az Őrvidéket (Burgenland) Ausztria kapta, és még Lengyelországnak is jutott egy picinyke darab.
1910-ben a lakosság létszáma meghaladta a 18 milliót, de ez a szám a csonka országban − 1920-ban − nyolcmillió alá zsugorodott. A magyar anyanyelvűek egyharmada az elcsatolt területeken rekedt. Magyarország az első világháború után, ebből a reménytelennek tűnő helyzetből is fel tudott emelkedni, ami elsősorban vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó (1868−1957) határozottságának, bölcsességének, és tehetséges politikusainak volt köszönhető. A párizsi békediktátum által megágyazott újabb világégés őt is kényszerpályára állította. Kiugrási kísérlete, a németektől való elszakadása nem sikerült, így nem tudta megakadályozni, hogy Magyarország a sztálinista erők martalékává váljon.